Turcsika eldöntötte korábban, hogy hozzánk fog tartozni. Az ötletért annak idején sem Marcimacska, sem apukám nem rajongott, de elfogadták, hogy néha-néha felbukkan nálunk, hogy leül a kertben, hogy nyávog, hogy simogatásért esedezik, miközben eredeti gazdái tesznek rá, éhes-e, vagy szomjas, vagy van-e valami baja.

Marcikát másfél éve eltemettük, Turcsi maradt. Marci már nem kergeti, de vannak hasonló félgazdis macskák, akik még igen. Kitartóan próbál megtörni bennünket és megszerettetni magát. Anyuval könnyebb a helyzete, pláne velem, mint mindig, apu viszont kemény dió, de ő is már szeretgeti, beszél hozzá, simogatja. Talán egyszer hivatalosan is a szüleim új macskája lesz, nem csak sutyiban.

Turcsinak tegnapelőtt jó napja volt. Talán életében először bent volt egy házban, a hűvös október helyett melegben, magány helyett apu székpárnáján fekve, hangosan dorombolva. Nekünk, anyuval ez akkor kifejezetten jól esett a hosszú aggódás alatt.

Majd, ha apu egészen, teljesen meggyógyul és hazajön...

...akkor talán elmondjuk neki, hogy hiába a simogatás, hiába, hogy mi adjuk a kaját, mint ahogy eddig mindig, az ő székét választotta ez a macska is. Hogy hiába mutatja keménynek magát, dehogy az, a négylábúak is ugyanúgy rajonganak érte, mint mi. Hogy elképesztő, az összes környékbeli kutya imádja, ha apu felbukkan a szatyrokkal, a kerítés mögött fogják a szájukba a kis tányérjukat, és apuhoz viszik. A szomszéd kutyák, a környékbeli kutyák és macskák kedvence. Sőt, pár házzal arrébb évekig egy kacsát tartott egy idős házaspár a kertben. Őt is az ujja köré csavarta.

Hogy hiába minden erőlködésünk, mégiscsak apu a mindenük. Ahogy nekünk is.

Turcsi így dorombolt tehát: