Nehéz időszakban vagyok. Tegnapelőtt nem is aludtam itthon, bárónőket hétfő hajnalban láttam, aztán meg kedd este 8 körül. 

Hát. 

Ha eddig nem lettem volna biztos benne, milyen klassz, ha az embert állat is várja otthon, (de az voltam), most megtapasztaltam. Óvatosan jöttek hozzám, kaptam orrpuszit, aztán bementem a nappaliba, és a két bajuszkirálynő, főleg Cinci!, már bocsánat, de mint egy kutya, hanyatt vágta magát, ilyen kis fura oldalbukfenceket csinált balra-jobbra, Bíbor meg dörzsölte magát hozzám. Olyan érzésem volt, hogy hiányoztam nekik, meg mintha kicsit vigasztaltak volna, szóval, na, imádom őket :)

Egyébként Bíbornak új mániája van, mostanában erősödött fel. 

Amikor letakarom az ágyat a kedvenc kék takarómmaljával, már reszket a földön. Néha az ágyra is felugrik. Ha már az ágyon van, egyszerűen be kell takarnom. Ha még a földön van, ahogy rákerül a takaró az ágyra, bebújik alá, az ágy mértani közepéig fúr, ott lefekszik, és eszeveszettül elkezd dorombolni. És a takarón át rágja a kezemet. 

Szunyagép: 

KonyhaBíbor, csirkére várva nyilván: 

Így rejtőzünk mi

1. Megint éjszaka. A zenén kívül, amit hallgatnánk, ha nem aludnánk, csönd van. Én épphogy bevágtam a szundit, mellettem Cinci.

Egyszer csak azt halljuk, hogy klatty, klatty, klatty, klatty, klatty, apró kis kopogó hangokat, amit eddig sosem hallottunk, semmihez sem hasonlított. Klatty, klatty. Közvetlenül a fejünk mellett. Először azt hittük, rosszul halljuk, aztán kiderült, hogy nem, tényleg hallunk valamit, amíg eljutott a tudatunkig, hogy ez tényleg valami, eltelt pár perc, meg fel is kellett ébredni nyilván.

Úgysem találjátok ki. 

Bíbor rágta a körmét. Oldalán feküdve, kéjesen, bal kezét első lábát kicsit kinyújtva, a lábfejét maga felé fordítva, csukott szemmel, ínyencként. Hogy nincs nekem kamerám! És Bíbornak körömreszelője.

2. Megint éjszaka. Tegnap éjszaka. És megint Bíbor. Úgy látszik, a jómadár tényleg akkor van elemében, amikor ágyba dől a cseléd.
Bíbor a gazdi ágyfelének mértani közepén, kétméteresre elnyúlva, természetesen átlósan fekszik. Jógazdi próbál úgy ágyba bújni, hogy szegény, munkában kimerült macska fel ne ébredjen. Ez elég nehéz, ha a gazdi hason-oldalt szeretne feküdni, mert úgy tud aludni (nem részletezem, hogy feküdtem be a takaró alá végül).

Az elalvásom pillanatában Bíbor felfedezte a nagylábujjamat, mint izgalmas zsákmányt, és ez a majomvalagú ribi a jobb nagylábujjam körme mellé, pontosan amellé belemélyesztette a karmát. Szépen, megfontoltan, de azért hatásosan. Ennél jobb ébresztő úgy fél egykor nincs :)

3. Nem éjszaka, de azért késő délután:

UfóCinci

Utálom az igazságtalanságokat. 

A mostani legnagyobb, hogy hamarosan indulok dolgozni. 

Pedig itt ülünk Cincivel a kanapén, zenét hallgatunk, kávézunk, kint olyan jó kis szürke őszi idő van és nézzük Bíbort, ahogy rohangál. Micsoda igazságtalan dolog most ezt az idillt megtörni.

Íme, megszületett a világ leghaszontalanabb blogbejegyzése.

A védelem felszólal

Éjfél körül aludtam el, tehát számításaim és a tudomány szerint épp kezdtem volna belefolyni a Non-Rapid-Eye-Movement 2. fázisába, amely alatt a szemmozgás megszűnik, az agyhullámok tovább lassulnak, a szívritmus, az izomtónus és a testhőmérséklet csökken, azonban sajnos erre már nem volt idő. Tudják milyen, amikor már alszanak, és történik valami vicces dolog, összemosódik minden, nem lehet tudni, melyik pillanat volt előbb, melyik később, olyan, mintha még mindig álmodnának.

Kicsit zavaros volt a mai történet is is, úgy hajnali fél kettő körül, de a magam megnyugtatása végett és hogy az ártatlan lényeket felmentsük a hazug vádak alól, megpróbálom rekonstruálni. Néhány dologra emlékszem: párom felkiáltott, hogy "Bíbor!", emlékszem egy zuhanó virágra, ugyanakkor mintha abban a pillanatban már én is állnék, pakolva vissza szerencsétlen növényt a szekrény tetejére. Dereng egy kirohanó, fehérszőrű macska is, meg egy távolból pislogó fekete. Homályosan emlékszem, hogy szedem le az ágyról a virágföldet és a leveleket. Meg arra, hogy ránézek a kezemre és ezt látom:

Na, szóval, sikerült összerakni a történetet.

Röviden összefoglalva: Bíbor nem bírt a szirénhangokkal, a virág egész éjjel csábítgatta fel a komódra szegény cicát, aki addig békésen aludt, mint egy kis angyal. Bíbor úgy gondolta, jól megneveli az akkor már gúnyos arcokat is vágó virágomat, aki feszt piszkálta őnagyságát. Még szamárfület is mutatott neki. Így ez az ártatlan, fehér kismacska addig ügyeskedett, amíg a gúnyolódást a virág abba nem hagyta. Bíbor becsülettel védte magát, és kicsit - de tényleg csak gyengéden, alig észrevehetően - megfogta a pimasz növény grabancát, hogy hagyja abba a szemtelenkedést, és maga felé kezdte húzni. Ettől a virág úgy megijedt, hogy bekeményített, seggbe rúgta a macskát, és ahogy ugrott le Bíbor (rám) a komódról, jött vele a gonosz virág is, "ejnye, te macska, ha te is úgy, én is úgy", nyögte hozzá. Szegény kis ártatlan macska próbálta legyőzni a gonosz, mozgó virágot, minden erejét bevetette, még a körmeit is kiengedte, hogy bosszúból kikaparja a földjét, hát nem pont akkor esett rám, és rohant tovább, ugródeszkának használva a jobb karomat? Hát ki tehet erről?

Hát most mondja meg, tisztelt bíróság, ahogy ránéznek erre a kis ártatlan arcra (a fotót nemrég készítettem), valóban azt hiszik, hogy képes volna bármilyen rosszat csinálni hajnali fél kettőkor?!

De azért alkalomadtán becsszó picsán fogom rúgni.