Öregszem.

Egyre inkább az állatok közt érzem jól magam. Legyen az kutya, macska, papagáj. De leginkább macska legyen. Leginkább a két pinna.

Egyre inkább dühít az emberek kegyetlensége, nemtörődömsége, felsőbbrendűség-érzése. Lófaszt vagyunk mi felsőbbrendűek, ha azok volnánk, épphogy törődnénk vele, hogy az állatok ne szenvedjenek, ha már megszülettek. Hogy ne utcán éljenek. Hogy ne szaporodjanak, ha nincs hová. Ha meg szaporodtak, mert b@szunk rá, hogy nekik is vannak ösztöneik, nem fojtjuk a kicsiket vízbe, nem tesszük ki őket az utcára, nem gyűjtjük össze a párnapos csapatot szemeteszacskóban és visszük ki a templomkertbe. Igyekszünk odafigyelni, hogy ne betegedjenek meg. Ne adj úristen, legyen nekik kaja, meg víz. Meg néha szeretet és simogatás. A felsőbbrendű általában gondoskodni szokott, nem pusztítani és gyűlölni és veszélybe sodorni a gyöngébbet.

Na mit írjak még? - kérdezem a két csajtól, akik közben felkucorogtak mellém a kanapéra, és bámulnak, azt mondják, inkább semmit, ne járassam le magam, menjünk inkább aludni. De előbb hagyjam már abba a gépelést, úgy nem tudok két teli macskapocakot vakarászni.

Ám legyen.

És még annyi, minden tiszteletem az állatmentőké.