Minden a Vörös macskával kezdődött.

Vörös-fekete-cirmos-fehér színekből állt össze, ki tudja, hány apja volt. Egészen pici volt, amikor a szomszéd átadta nekünk. Én két éves körül voltam, de emlékszem, hogy talán epilepsziás lehetett, forgott körbe-körbe szegény, rohamok jöttek néha rá. Akkoriban valaki mondta, hogy szülnie kell, akkor elmúlik ez a nyavalya, és tényleg. Szülés után elmúlt. A következő után sem volt gond. Meg a következő után sem. És jött a következő alom :) Akkoriban még nem volt annyira megszokott az ivartalanítás, mindig gond volt, hogy mi legyen a cicákkal. Vörös macska sose dorombolt, de lehetett simogatni. Bölcs öregasszonnyá vált, aki inkább pár méterről figyelt minket, mintsem az ölünkbe ült volna. 18 éves korában ment el, igen, 18!, talán egy autó üthette el szegényt.

Egyik lánya volt a Jancsika. Nem adhattunk neki más nevet, ő tényleg Macska Jancsi volt. Vörös macska már nem volt fiatal, amikor Jancsika megszületett (nem emlékszem a többiekre, fura), neki az első két lába rövidebb lett, mint a normális első két láb, ezért leginkább úgy szeretett ülni, hogy az első lábait felpakolta valami magasítóra :) Úgy dorombolt, mint egy traktor, pontosan úgy. Lehetett vele dumálni, mindenre visszanyávogott, imádott bennünket, éppúgy, mint lánya, Zsuzsika. Zsuzsika nagy franc volt, imádtam, jó barátnőm volt. Rendszeresen ott ült a kapuban, amikor a munkából hazaérkeztem (hogy honnan tudta, mikor kell ott ülni?!), rohant be velem a lakásba. Nem egyszer azon kaptam, amikor lefeküdtünk aludni (Zsuzsi a párnámon, Jancsi a hátamnál), hogy bámulta percekig az arcomat.

Zsuzsikát, Jancsikát és Zsuzsika lányát, Cirmost valaki megmérgezte. Egy hét alatt halt meg mindhárom. Utána pár évig nem volt cicám.

Valamikor a három csajos időszakban még jött Gizi is, a kandúr, biciklizés közben láttuk meg barátnőmmel, jött ki az erdőben a fák mögül, úgy 3-4 hónaposan, dorombolva. Világszám volt a csávó, imádta, ha porszívóztuk, a hátára feküdt, minden macskaperverzióval kibékült (lásd még fültisztítás, bolhanyakörv, stb.). Sose tudjuk meg, mi történt Gizikével, mi volt a betegsége, nem is akarok rágondolni. Mindenesetre elvittem az állatorvoshoz, ahol örökre elaludt. Nem tudom, hogy mentem haza onnan.

És hát... Marcika, aki idén áprilisban hagyott el bennünket. Marcikát kis tenyérnyi dögként vittem haza úgy 11-12 éve, amikor a szüleimnél laktam. Adtam neki tejet, párizsit, erre elfoglalta az ágyamat. Másnap kész tényként közöltem apukámmal, hogy van egy macskánk. Nem, lányom, ide többet macska nem teszi be a lábát, jó, apu, majd keresek neki gazdit. Elmentem dolgozni, és itt nagyon elrontottam, ugyanis ők ketten a hátam mögött életre szóló barátságot kötöttek. Apu volt az isten, apunak dorombolt, apu ölében ült, a délutáni sziesztát együtt végezték, este apu dereka mellé feküdt. Én valami megtűrt személy voltam, akinek néha megengedte, hogy vegyen finomságot, játékot, ímmel-ámmal elfogadta, csúsztam-másztam utána, ő meg magasról leszart engem. Anyu a cseléd volt, a kajafelelős. Apu az isten :) De imádtam őt, nagyon. Imádtam, hogy amikor hazalátogattam, mindig ott feküdt a járdán, amikor kinyitottam a kaput, még megfürdött a kapuban, csak akkor jött be, szépen, lassan, komótosan. Imádtam azért is, hogy bejött az ablakon, kiment az ajtón, és két perc múlva megint a párkányon ült. Szép is volt, nagy is volt, egyéniség is volt. Mint mindegyik. Áprilisban megfogadtam, hogy többet nem lesz macskám.

Erre itt vannak a Fiktív-lányok :)